Magyar fajták


Komondor

53/b. sz. FCI standard

A komondor ázsiai eredetű, ősi magyar pásztorkutyafajta. Nem túlzottan kedveskedő fajta. Robosztus testét mindenütt nemezesedésre hajlamos, gubancos, dús, hosszú szőrzet fedi.
Egy találó mondás szerint a komondor olyan, mint a tavaszi szél. Könnyed, kényelmes és kimért. Lépése nyugodt, térölelő. Nappal szeret elfeküdni, de úgy, hogy területét ellenőrizhesse. Éjjel rendületlenül mozog. Vérmérséklete élénk, ezt bizonyítja, hogy mindent észrevesz, mindenről véleménye van, és hihetetlenül gyorsan cselekszik, ezért használati típusa őrző-védő. Nem barátkozó természetű, alapvetően bizalmatlan. Gazdájához feltétel nélkül ragaszkodó, de rendkívül önálló. Jelleme határozott. Hang nélkül, vakmerően támad.
A szélsőséges időjárást igen jól tűri. Hideg ellen nincs szüksége védelemre. A láncra kötése nem javasolható, mert idegrendszeri problémákat okoz.
Az öt évnél idősebb állatokat csak mérsékelten etessük csonttal, mert bélelzáródást okozhat.

Kuvasz

54/b sz. FCI standard

Talán a legszebb magyar juhászkutyafajtánk. Egyes feltételezések szerint a honfoglaló magyarokkal érkezett hazánkba. Történelmünk e korai, viharos időszakában őseink valószínűleg kutyákat használtak az élő állatok terelésére, mozgatására, azok őrzésére.
Nagy termete miatt azonban a kuvaszt az állatok őrzésére, védelmére használták. Fehér színe, hullámos szőrzete, tetszetős külseje, nemességet, erőt sugároz. Lépése lassú, ügetése lendületes. Futva nagy távok (25 - 30 km.) megtételére képes különösebb fáradság nélkül. Vágtája nem kitartó, viszonylag hosszabb idő alatt éri el a végsebességét, de akkor szinte úszik a levegőben. Terület, objektum vagy személy őrzésére-védelmére egyaránt alkalmas.
A kuvasz maga az egészség, ellenálló képesség. Egészségének köszönhetően ma sem ritka a 13 - 15 éves kort megélt egyed. A kisigényűség, a szervezeti szilárdság a természetes szelekció eredményeként alakult ki. A szélsőséges időjárást rendkívül jól tűri. A szél és nagy meleg ellen védelmet keres.
Rendkívüli intelligenciája a pásztorok szelekciójának következménye. Nagyon könnyen játszva tanul és nem felejt. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy önálló gondolkodásra, döntésre és cselekvésre nevelték. A kuvaszok tartásánál gyakori hiba, hogy megkötik, vagy futóláncon tartják egész életében. Egyik kutyafajtánál sem szerencsés megoldás de a kuvasznál bűn. Lakásban sem tartható.
A magyar kutyafajták egyike sem így a kuvasz sem válogatós az élelmezésében. Természetesen rossz táplálással, rossz szokások kialakításával minden fajtát el lehet rontani.

Puli

55 sz. FCI standard

A puli múltja minden bizonnyal a honfoglalás előtti időkre, messzi Ázsiába nyúlik vissza. Elődeink közel 100 évet töltöttek a Don és a Dnyeper közötti Levédia, majd attól délebbre fekvő, Etelköz területén.
Az előző fajtákkal szemben a puli kifejezetten terelőkutya fajta. Az őshonos fajtája a fekete színű nemezes szőrzetű egyed, de a hatvanas évektől nemesítés folytán kitenyésztették a fehér és a fakó színváltozatát is.
A mozgása igen élénk, temperamentumos. Lépése rövid, vágtája gyors, rendkívül fordulékony. Gyakran jellegzetesen aprózó. A fajtár az igen élénk vérmérséklet és a nagy aktivitás a jellemző. Mindenre figyel, és reagál. A testfelépítése alapján a puli a finomabb szerkezetű kutyák csoportjába tartozik, de ugyanakkor szilárd alkat jellemzi.
A ˝pusztai múlt˝ magyarázza, hogy a puli igénytelen az elhelyezkedésével szemben, csak télen, a hideg szél ellen keres menedéket. A pulinak nem természetes közege a lakás. Legmegfelelőbb kint a szabadban tartani.
A puli sem válogatós az élelmezésében. Kis igényű, sőt az elhízás jelensége egyáltalán nem jellemző a fajtára.

Pumi

56. sz. FCI standard

A pumi kialakulásának idejét a XVII. - XVIII. Századra tehetjük. Ennek alapján nem tartozik a régi magyar kutyafajták közé. Ugyanakkor nemzeti kulturális örökségünk része, s mint a fajtát kitenyésztő országnak, Magyarországnak a feladata és egyben kötelessége a fajta fenntartása, gondozása. A puli és a francia eredetű terrier jellegű pásztorkutya spontán kereszteződéséből alakult ki. A nagytestű, nyájak őrzését végző juhászkutyák mellett a pásztoroknak szükségük volt olyan kistermetű kutyákra, amelyek a terelést látták el, azaz az emberi erőt váltották ki. A küllemében és természetében is megjelenek a két fajta jellemzői, külsőleg inkább a terrier fajtákhoz hasonló, természetében a puli ős jellemzői a dominánsabbak. Értelmes, rámenős természetű, azonnal magára vonja a figyelmet. Hangos, jó szimatú fajta. A szőrzete a puliéval ellentétben nem nemezesedik és rövidebb, színe lehet: fekete, a szürke különböző árnyalata, fakó, vörös, sárga, krémszín. De a tarka szín nem megengedett. Fáradhatatlan állandóan mozog, mindig talál magának elfoglaltságot. Szinte mindenre megtanítható, ami erejéhez és testtartásához képest megvalósítható. A pumi eredeti használatának megfelelően edzett, ellenálló fajta, emiatt télen-nyáron a szabadban tartható. A puminak nem természetes közege a lakás. Legmegfelelőbb tehát a szabadban tartani.

Mudi

238 sz. FCI standard

A mudi eredetét tekintve biztosat nem tudunk, csak feltételezésekre hagyatkozunk. Ez annak köszönhető, hogy az 1930-as évekig terelő pásztorkutyafajtáinkat nem különböztették meg egymástól nem voltak fajtaleírások. A mudi név 1936 óta használatos. Középnagy pásztorkutyafajta, élénk vérmérsékletű. A szőrzet színei: fényes fekete, fehér, maszkos fakó, szürke márványozott, de a legelterjedtebb a fekete. Ezeknél a színeknél az orrtükör és a szájszél feketén pigmentált. Ha a szőrzet elveszti fényét, borzolttá válik, hullani kezd, ha a bőr száraz és erősen korpásodik, az valamilyen betegségre utal. Ezért fontos a kutya bundájának rendszeres ellenőrzése és ápolása. A pásztorok mellett eltöltött évtizedek alatt a mudi rendkívül szilárd szerkezet fajtává vált, hiszen csak a legéletrevalóbb egyedek maradhattak életen és szaporodhattak. A mudi a mai napig egészséges fajta maradt, de az egyes egyedek egészségének megőrzése a gazda feladata is. Mudi első ránézésre nem tartozik a legesztétikusabb kutyák közé. A felületes szemlélő jelentéktelen falusi kutyának tartaná addig, amíg fel nem fedezi kedvességét, értelmét, hűséget sugárzó gesztenyebarna szemét.

Erdélyi kopó

241. számú FCI standard

Az erdélyi kopó régi fajta, amely a történelmi Magyarországon alakult ki. Eredete a régmúlt századokba nyúlik vissza. Az erdélyi magyarság dolga volt a kopók tenyésztése és alkalmazása a vadászatokon. Az általuk végzett hajtóvadászat orrjóságot, kitartóságot, bátorságot, a nyomkövetést lehetővé tevő éles szimatot, kiváló memóriát és tájékozódó képességet kívánta meg, és ez a követelmény segítette a fajtát. Itt érdemes megjegyezni, hogy az erdélyi kopó a gyalogvadászat mestere. A falkavadászat alapja az, hogy a menekülő vad: róka, szarvas, nyúl szagot hagy maga után, amely az időjárási viszonyoktól függően több-kevesebb ideig a föld felett lebeg. A kiváló orrú kopók ezt a szagot követik és a vadat tulajdonképpen csak a hajsza végén pillantják meg. Mára a nagy vad visszaszorulásával és a vadászati módok megváltozásával háttérbe került. Testfelépítése hosszútávfutáshoz alkalmazkodott, atletikus, nem durva nem is vékony csontú. Szőrének alapszíne fekete. Nem túl sötét, cserszínű jegy pont formájában mindig található a szembolt íven. A fangon és a végtagokon cserszínű jegyek vannak. A cserszín határozottan elkülönül a feketétől. Fehér jelzés lehet az orron, mely homlokcsíkban folytatódik, továbbá a nyakon gallér formájában, a mellen, a mellkas alján, a mancsokon, a végtagokra is felhúzódva és a farok végén. A túl sok fehér szín nemkívánatos. Jó indulatú, bátor, nyugodt, alaptermészete kiegyensúlyozott, ugyanakkor határozott, temperamentumos. Igénytelen a szélsőséges időjárást is bírja. Az erdélyi kopó tenyésztésének helyzete ma még nem mondható rendezettnek, sőt sok tekintetben bíztatónak sem. A mai vadászati szokások a klasszikus alkalmazását nem teszik lehetővé, azonban ez a csodálatos ösztönkészletű, ősi nemzeti kutyafajtánk kulturális örökségünk része és kiemelt támogatást érdemelne.

Rövidszőrű magyar vizsla

57. sz. FCI standard

A magyar vizsla ősei a vándorló magyar törzsekkel együtt került hazánkba. Írásos emlékeket, ábrázolásokat már a XIV. századi dokumentumokban is találunk. Vadászati jelentősége a XVIII. századtól fokozott. Középnagy, elegáns, nemes megjelenésű, zsemlesárga, rövidszőrű vadászkutya. Inkább könnyed felépítésű, szikár izomzatú, a szépség és az erő harmóniáját tükrözi. A vizsla jellegzetes járásmódja a lendületes, könnyed, elegáns térölelő ügetés nagy tolóerővel és ennek megfelelő előrelépésekkel. Mezei kereséskor kitartó vágta. A magyar vizslától megköveteljük, hogy legelsősorban is a mezei és erdei apróvad-vadászatához, másodsorban pedig a vízi vadászathoz, föld feletti dúvadvadászathoz, vérebmunkához és esetleg a vaddisznó vadászatához is használni tudjuk. Mindenes vizsla csakis intelligens állat lehet, mert a fent felhozott néha ellentétes követelményeknek megfelelni csakis nagy intelligenciával bíró kutya tudhat. Bár rövidszőrű fajta, bírja a hideget is, ha kellő kondícióban van és nincs elkényeztetve.

Drótszőrű magyar vizsla

239 sz. FCI standard

A drótszőrű magyar vizsla fiatal fajta, hiszen alig fél évszázada jelent meg a magyar nemzeti vadászkutya-fajták palettáján. Létrehozásának gondolata abból indult ki, hogy a kiváló képességű, rövid szőrű magyar vizsla a téli nagy hidegben, havas, vizes, nehéz terepeken megérdemelne egy védőruhát, egy erős sűrű drótszőrt, a mindenes drótszőrű német vizslához hasonlóan. Sajnos mára egyes tenyésztők pillanatnyi anyagi érdekeik alapján többnyire külföldieknek eladták tenyészállataikat, méghozzá a legjobb egyedeket. Ezért a legjobbak hiányában a hazai tenyésztést ismételten helyreállítani úgyszólván lehetetlen. Ma Szlovákia élenjárója a magyar drótszőrű vizsla tenyésztésének. A nehéz terepet és a szélsőséges időjárási viszonyokat egyaránt jól tűri. Problémamentes természete és alkalmazkodó képessége miatt lakásban is könnyen tartható. Élénk, barátságos, kiegyensúlyozott, könnyen tanítható. Alapvető tulajdonságai közé tartozik a kiemelkedő kapcsolattartó képessége. A durva bánásmódot nem viseli el.

Magyar agár

240 sz. FCI standard

Régi nemzeti kutyafajtánk, amelynek mai formája Magyarországon alakult ki. Eredete az erdélyi kopóéhoz hasonlóan a távoli időkbe nyúlik vissza. Közismert, hogy az agár a legősibb típusú vadászkutya, amelyet az ókori, ötezer éves sumér ékszereken, négyezer éves egyiptomi falfestményeken, thébai sziklasírokon talált ábrázolások bizonyítanak. A ma élő agárfajták közös őstől származnak. Ez az ős az egyiptomi agár, amely a tengeri kereskedelem révén sok országba eljutott, és ott a helyi fajták kialakulásában jelentős szerepet játszott évezredes felhalmozott genetikai értékénél fogva.
A sztyepék vadállománya rendkívül gyors hajtókutyákat kívánt meg a lovas vadászathoz, ezen igénynek felelt meg az agár. Az magyar agár aranykora a XVIII-XIX. század volt, amikor is a vadbőség kiváló lehetőséget nyújtott számára. Ebben az időben ez volt a magyarok nemzeti kutyája.
A XX. század elején elkezdődött nagymértékben az angol agarak behozatala és egyben keresztezése a magyar agárral, így alig maradt a hagyományosan magyar agárból. Nagy szerencse, hogy a keresztezési láz nem mindenkin tudott úrrá lenni és egyes tenyésztők és bizonyos területek megőrizték agaraikat.
Szőrzetének színei számos agárszínt és színkombinációt tartalmaz. Fáradhatatlan, kitartó, gyors. Edzett és ellenálló. Versenypályán kiváló versenyző. Kissé tartózkodó természetű, értelmes, intelligens, hűséges. Éber, személy-és házőrző ösztöne fejlett, de ez nem vezethet oda, hogy agresszív vagy harapós legyen.

 Hírlevél